Litkai Gergely humoristaként az iróniájáról ismert, de most egészen más arcát mutatja meg, az "Ahogy én látom" sorozatban.

Egy egyszerű erzsébetvárosi bérházat választott – a Nefelejcs utca 18. szám alattit –, ahol nemcsak gyerekkora, de egy egész családtörténet játszódott le.

Az ő szavaival, változtatás nélkül:

A ház a képen a Nefelejcs utca 18. szám alatti bérház az Erzsébetvárosban (forrás: FORTEPAN), ahol gyermekkorom nagy részét töltöttem. A ház 1889-ben épült és azóta érdemi beavatkozásként a földszint többszöri sárgára festése, az egyik ellőtt tetőgerenda cseréje (édesapám közös képviseleti tevékenysége alatt a 90-es évek elején), a kaputelefon kiépítése, a lakások komfortosítása, illetve az emeleti nagypolgári lakások kisebb polgárosíasítása említhető.

A ház története végigkíséri családunk történetét, nagyapám és nagyanyám 1942-ben, az esküvőjük után költöztek ide. Nagyapám itt dolgozott a Lieb Vendéglőben, amely 1941-től az államosításig, 1947-ig működött. A vendéglő tulajdonosa dédnagymamám volt, egészen haláláig. Ezután a fiának kellett átvennie a boltot, aki technikusi végzettséggel rendelkezett, lelkes rádióamatőrként és költőként nem igazán vágyott vendéglátós karrierre. Nagyapámról esküvőjük előtt nagyanyám így nyilatkozott: „Végre egy normális ember - és az is vendéglős.” A bérház tulajdonosa a harmincas évek végén özv. Jajczay Jánosné volt. A nagyszüleim a földszinten éltek és megtakarításaikból, amelyek Gyöngyösön egy pincében borkészletekben voltak, az egész ház megvásárlását tervezték. A háború azonban közbeszólt, a beérkező szovjet csapatok az összes boroshordó fenekét kiverték, így a befektetéseket szó szerint likvidálták. A háború után a vendéglő működését ellehetetlenítették, nagyapám pedig internálták, éveket töltött Kistarcsán, mivel azzal vádolták, hogy svábként volksbundista (népi német) volt. 1990 után az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából kiderült, hogy az utcában aláírásgyűjtés indult nagyapám ártatlansága mellett, amit édesanyám szülei is aláírtak, akik szintén a Nefelejcs utcában laktak. Mivel nagyapám közben magyarosított Litkaira, így a szabadító határozatot elkeverték és még fél évig pakolt vagonokat a Keleti pályaudvaron, majd hazatérve rövid időn belül meghalt. Négyéves apukám és nagymamám ekkor már az emeleten laktak, ami az én gyermekkori otthonom is lett 1976-ban. Első emlékképem még mindig egy Zsiguli taxi hátsó ablakából a Nefelejcs utcai fák.

1956-ban a szemközti házba egy ÁVÓ-s fészkelte be magát, mivel innen jó lehetőség volt a Péterfy Sándor utcai kórházba tartó mentőautók és az ártatlan járókelők terrorizálására. Erzsi néni férje a boltba igyekezett, amikor a karhatalmista egy kézigránátot dobott a kapualjba. Erzsi néni özvegyen maradt lányával Erzsikével, aki akkor egyéves volt. Férjét ideiglenesen a házunk udvarán temették el. A rendszerváltás után az elvett földekért és egy másik családi vendéglőért kapott kárpótlási jegyből vásárolta meg apukám a lakást. 16 éves voltam, amikor elköltöztünk, utána még egy ideig nagymamám lakott ott, majd eladtuk. Apukám évekig volt közös képviselő és neki köszönhető, hogy lett a lépcsőházban időzítős villanykapcsoló és kaputelefon, így nem kellett többé a házmesternek kapupénzt fizetni, ha későn ért haza a színházból. Utoljára 2021-ben jártam az épületben, amikor a vendéglő helyén kialakított magánrendelőben csináltak COVID-tesztet.

Litkai Gergely