Manófalva elpusztult.

Alig egy hete, hogy megnyitotta kapuit a budakalászi Manófalva – az apró erdei település, amit Kánya Tamás álmodott és épített meg egyedül, puszta szeretetből.

A kis házikók, létrák, hidak, szobrok és farönkökből készült terek egy varázslatos világot teremtettek a Duna partján, ahol a természet és az emberi kéz harmóniában találkozott.

Egy hely, ahol felnőttek és gyerekek egyszerre tudtak elcsendesedni, mosolyogni, rácsodálkozni arra, milyen szépet lehet létrehozni – pusztán lelkesedésből.

És most mindez eltűnt.

Valaki – vagy valakik – szétverték.

A házakat, a szobrokat, a teraszokat, a létrákat, az aprólékos részleteket: darabokra zúzták, szétdobálták, elpusztították.

Tamás így írt:

„Szétverte a házakat, szobrokat, létrákat, teraszokat.Összedöntötte a farönköket, széttörte az alkatrészeket.Hétfőn nyitott meg, szombaton már romhalmaz lett.”

Ez a pusztítás nemcsak egy alkotást semmisített meg. Ez a szépség, a játék, az emberi fantázia és a közösségi teremtés elleni támadás volt. Manófalva nem egy turistalátványosság volt, hanem egy szeretettel épített üzenet: hogy lehet másképp.Lehet természetes anyagokból, kézzel, szívvel, közösségben.

Most maradt néhány fotó, és egy érzés – hogy valamit elveszítettünk, amit mindannyiunknak őriznie kellett volna. Az ilyen helyek nem „csak játékok”. Ezek az épített mesék, amik visszaadják a hitet abban, hogy a világ lehet kedvesebb, emberibb, szelídebb.

Ne hagyjuk, hogy ez legyen a norma. Az építés, az alkotás, a teremtés – mindannyiunk közös felelőssége!